1945. február 22-23.
Állandó lelkiismeret-furdalásban éltem. Olyan depresszióban, amelyhez foghatót nem tudtam el sem képzelni. S ha most azt kérdezem, miért volt lelkiismeret-furdalásom, csak a következőkben tudok válaszolni: sorsom minden fordulatánál, magam akartam megszabni életem menetét. Magam akartam saját gondviselésem lenni. Nem bíztam abban, hogy Ő sorsomat jobban irányítja, mint én. Nem hittem. Bizalmatlan voltam a Gondviselés iránt, s azt gondoltam, hogy a magam kezében biztosabb vagyok, mint az Ő kezében. Ezért hittem, hogy sorsomat magamnak kell irányítanom, s ezért kértem Őt, hogy emeljen át a küszöbökön idő előtt. Az eredmény az lett, hogy mindig nehezebb helyzetbe kerültem. Végül elkövetkezett a csőd. Szokolyáról hazajövet kiderült, hogy ezt sem lett volna szabad kérni és erőszakolni. Jobb lett volna ott maradni? Jobb lett volna a többiekkel Zalaerdődre menekülni? Most ezt már nem tudom. Mindenesetre hagyni kellett volna, hogy a Gondviselés megnyilatkozzon, és nem lett volna szabad azt hinni, hogy jobban tudom, mi legyen a sorsom, mint ő.
(Hamvas Béla naplójából)