Úgy vagyunk az élettel, mint valamiféle postással, aki minden reggel kopogtat az ajtón. Behívjuk, leültetjük, és megvalljuk neki reményeinket, rábízzuk panaszainkat, később étellel kínáljuk, majd ismét a panaszok litániájával, és kifecsegett reményeinkkel traktáljuk, mígnem este úgy kísérjük ki, és úgy köszönünk el tőle, hogy egy pillanatra sem jutott eszünkbe elolvasni a levelet, amelyet egész idő alatt ott lobogtatott az orrunk előtt.
Minden ünnepünk enyhe kétségbeeséssel jár, mintha akaratlanul is minden örömünket egy másik, összehasonlíthatatlanul nagyobb, de elérhetetlen öröm helyett élnénk át. Halálunk napja jelen van minden napunkban, mint sötét áramlat az áttetsző vízben, csakhogy túl nyugtalanok vagyunk meglátni és méltóképpen köszönteni közelgő elmúlásunkat a világ teljes jelenvalóságában.
Az életünket egy ajtó előtt vesztegelve töltjük, és nem látjuk meg, hogy tárva-nyitva van, miképpen azt sem, hogy ami mögötte van, már ott van a szemünk előtt.
(Christian Bobin: Távolodás – részlet)