BÖJT-IDŐZŐ 33.

Születésnapi gondolatok


Bach evangéliumi művész volt. Senki alkotó nem közelítette meg úgy e fogalmat, mint ő. (…) A lehető legmélyebbre ereszkedett alá mindazért, ami elveszett. A „mélypontra”. Minden kottafejét odaküldte, mégis egyetlen kottafeje se maradt profán. Művészete a „mélypont ünnepélye”.
Erős hit, és még erősebb szeretet kellett ehhez. Az a fajta legnagyobb erő, mely eleve megadta magát az egyetemes gyengédségnek. Bach művei elé nyugodtan írhatnánk mottóul a Nyolc Boldogságot.


Johann Sebastian Bach egy személyben volt szenvedő ember, könyörtelen diagnoszta és gyógyító orvos. Ezt a komplex, valóban evangéliumi mélységet, gazdag összetettséget csodáljuk benne legjobban. Korunk, mely a „l’art pour l’art” egyoldalú szépségkeresése után (mely ezzel épp az autentikus szépséget vesztette el) jelenleg a „diagnózis a diagnózisért” egyoldalúságára hajlamos, s épp ebben válik egyre szembeszökőbben romantikussá és pontatlanná – fokozódó szomjúsággal csodálja a már-már titokzatosnak tűnő bachi mélységet és boldogságot. Örökös alászállását a szív szakadékába és örökös megérkezését az atyai házba.


Irigyelnünk kellene művészetét, de mert tökéletes, csak szeretnünk lehet.


(Pilinszky János: J.S. Bach, Új Ember, 1966. március 13.)

A Nap ne nyugodjék le haragotok fölött, és ne adjatok helyet az ördögnek.