A Krisztus színeváltozásáról szóló evangéliumi tudósítások (Lk 9,28–36 és párh.) bepillantást nyújtanak abba, hogy ki is valójában Jézus, s általuk részeseivé válhatunk az ő titkának.
Jézus a színeváltozás hegyén bensőséges bizalommal imádkozik Istenhez. Az a hang, amelyet keresztelése alkalmával egyedül csak ő hallott, most tanítványait is eléri: „Ez az én szeretett Fiam“. Jézus személyiségének titka most feltárul előttük: Istennel, az Atyával való szeretetkapcsolat élteti őt.
Jézus kezdettől fogva, egy örökkévalóságon át ebben a szeretetkapcsolatban élt, ebből szállt le közénk és földi élete során is ez éltette. Ez a szerető kapcsolat csak növekedett, egyre erősödött, s egyre inkább kifejezésre jutott azáltal, amit Jézus elszenvedett. Ő döntést hozott amellett, hogy csak Istenre hagyatkozik, s élete legsötétebb éjszakájában is hű maradt ehhez a döntéséhez, akkor is, amikor a kereszten odaadta életét.
Vajon nem azért láthatták-e meg az apostolok Isten fényét Jézusban fölragyogni, mert Jézus ilyen feltétlen bizalommal hagyatkozott rá Istenre? Már Mózest és Illést is – akiket az apostolok Jézus mellett látnak – ez a fény vezette, ami Jézusban viszont egészen egyedülálló módon ragyog. A föltámadás fénye őbenne már meggyulladt. Az ő embersége Isten szeretetének teljességét sugározza. Belefáradhatunk-e valaha ennek az örök újdonságnak a szemlélésébe?
Jézus színeváltozása nemcsak azt mutatja, hogy őbenne Isten világossága lakik, hanem azt is sejtetni engedi, hogy ezt a fényt másokkal is meg szeretné osztani. Nemcsak az ő emberségét hatja át Isten világossága, hanem a miénket is átsugározhatja, átváltoztathatja.
Péter apostol második levelében arról ír, hogy Jézus színeváltozása a mi éjszakánkat is megajándékozza az átváltozás, a színeváltozás reménységével: „Jól teszitek, ha figyeltek a prófétai igékre, mint sötétben világító lámpásra, amíg a nappal föl nem virrad, és a hajnalcsillag föl nem ragyog szívetekben” (2Pét 1,19).
Amikor a színeváltozás Krisztusának ragyogó világosságát imádságban szemléljük, akkor lassanként mi is magunkba engedjük ezt a fényt. Így Krisztus titka saját életünk titkává válik. Mi is Isten „szeretett gyermekei“ vagyunk. Ő mindegyikünket örök szeretettel szeret.
Jézushoz hasonlóan mi is átadhatjuk magunkat Istennek. Akkor bekövetkezik saját színeváltozásunk: Isten átváltoztatja egész személyiségünket, testünket, lelkünket, szellemünket. Ekkor gyöngeségeink és tökéletlenségeink ajtóvá válnak számunkra, amin keresztül Isten lép az életünkbe. A bennünk levő tövisekből, amelyek eddig akadályozták előrehaladásunkat, tűz lobban, amely immár bevilágítja utunkat. Megmaradnak ugyan belső ellentmondásaink és félelmeink; de Krisztus Szentlelke által áthatol aggodalmainkon, megvilágít mindent, ami nyugtalanít minket, s ettől belső sötétségünkben fény támad. Nem szabadulunk meg emberi mivoltunktól. Isten teljes egészében magára veszi azt, őbenne találjuk meg a beteljesedést. Így válunk szabaddá arra, hogy odaadjuk magunkat mindazoknak, akiket Isten ránk bízott.
(Alois testvér, Taizé: A hit bátorsága – Elmélkedések az egyházi év ünnepeiről – részlet)
