Ha be akarok lépni a keresztény létezésbe, egyszerre kell felismernem végességemet és a végtelen utáni szomjazásomat, valamint azt, hogy az ember nem lehet elegendő önmagának, nincs benne az öröm forrása, önmagát minden pillanatban az Atya irgalmas kezéből kell elfogadnia. (…)
Az Evangéliumban a bűnnek éppen az a gyökere, hogy az ember elbizakodottságában arra tör, hogy önmagától üdvözüljön, önmagában találja meg biztonságát – ez az önmaga természetesen nemcsak egyéni, hanem közösségi is - , végső soron akár a törvény végletesen szigorú betartása által is, amint ez a farizeusok esetében történt. Ahhoz, hogy üdvözülhessünk, meg kell fosztanunk magunkat mindenfajta biztosítástól, minden elbizakodottságtól, rá kell csodálkoznunk az egész létezésre, és hálával kell elfogadnunk, mivel végtelen titokkal és értelemmel teljes. (…)
Ha a vámosok és az utcanők megelőzik az igazakat az Országban, ez azért van, mert jól tudják, hogy a legkevésbé sem üdvözülhetnek, hogy éppen szánalmas állapotuk nyit ajtót a hozzájuk érkező Szeretet előtt. A megtérés tehát nemcsak erkölcsi bűntudat. Csillapíthatatlan vágyam tudata, azé a vágyé, mely bennem, mint kongó ürességben hívássá válik, egy ismeretlen teljesség után kiált.
(Olivier Clément: Kérdések az emberről - részlet)
