„Ki tudjátok inni azt a kelyhet,
amelyet majd én kiiszom? -
kérdezte Jézus a barátait.
Ők igennel válaszoltak, de fogalmuk sem volt, hogy miről beszél. Jézus kelyhe a bánat kelyhe, nemcsak a saját bánatáé, hanem az egész emberi faj bánatáé. A kehely tele van fizikai, mentális és lelki gyötrelmekkel. Az éhezés, a kínok, a magány, a számkivetettség, az elhagyatottság és a mérhetetlen gyötrelem kelyhe. Ez egy keserűséggel teli kehely. Ki akarja kiinni? Ez az a kehely, amely Izajás szerint „az Úr haragjának pohara”.
Különböző korú, származású és vallású férfiak és nők minél mélyebben tekintenek saját, gyakran több sebből vérző múltjukra, és szembesülnek bizonytalan jövőjükkel, annál inkább ráeszmélnek, mennyi bánat van saját életükben is.
Ez velem sincs másképp. Olykor azt mondtam: „Jövőre végre összeszedem magam”, vagy „Amikor érettebbé válok, ezek a sötét, belső gondolatok elhagynak majd”, vagy „A korral csökkennek az érzelmi szükségleteim.” De most már tudom, hogy a gondjaim az enyémek, és nem hagynak el. Tudom, hogy nagyon régi és nagyon mély szomorúságok, és nincs az a pozitív gondolkodás vagy optimizmus, amely enyhítené őket.
Amikor elérkezett a pillanat, hogy Jézus kiigya a kelyhet, azt mondta: „Halálosan szomorú a lelkem” (Mt 26,38). Gyötrelme olyan intenzív volt, hogy „verejtéke mint ,megannyi vércsepp hullott a földre” (Lk 22,44). Közeli barátai, Jakab és János, akiknek korábban feltette a kérdést, hogy képesek-e kiinni azt a kelyhet, amelyet ő fog kiinni, vele voltak ugyan ekkor, de mélyen aludtak és képtelenek voltak vele virrasztani bánatában. Mérhetetlen magányosságában arcra borult és felkiáltott: „Atyám, ha lehetséges, kerüljön el ez a kehely” (Mt 26,39). Nem tudott szembenézni vele. Ez már túl sok fájdalom ahhoz, hogy elviselje, túl sok szenvedés, hogy felkarolja, és túl sok gyötrelem, hogy átélje. Úgy érezte, nem tudja kiinni a bánattal színültig teli kelyhet.
Miért tudott mégis igent mondani? Mindazon elhagyatottság ellenére, amelyet Jézus testben és lélekben megtapasztalt, mégiscsak megőrizte lelki kapcsolatát azzal, akit ő Abbának nevezett. Olyan bizalom birtokában volt, amely túlmutat minden áruláson, olyan önátadás birtokában, amely túlmutat a kétségbeesésen, és olyan szeretet birtokában, amely túlmutat minden félelmen. Ez a bensőségesség adott erőt Jézusnak, hogy kérését, mellyel a kehely elkerüléséért könyörgött, olyan imádsággá változtassa, mellyel ahhoz fordult, aki őt „szeretett Fiának” nevezte.
Gyötrődése ellenére a szeretet köteléke nem szakadt meg. A testben nem volt érezhető, a gondolatokon nem szüremlett át, de minden érzésén és gondolaton túl jelen volt, és töretlenül megőrizte a szeretetközösséget. Ez volt az a spirituális mozgatórugó, az Atyával való bensőséges egység, amely erőt adott ahhoz, hogy tartsa a kelyhet és így fohászkodjon: Atyám, „ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te” (Mt 26,39).
Jézus nem lökte el magától a kelyhet kétségbeesésében. Nem, kezében tartotta, készen arra, hogy az utolsó cseppig kiigya. Ez az Abbának, sebzett szíve szerelmesének kimondott mélységes lelki igen volt.
A mi életünkben honnan jön az „Igen”?
„Ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd.” Ki tud igent mondani, ha nem hallotta a szeretet hangját?! Ki tud igent mondani, amikor nincs Abba, akihez beszélhetne? Ki tud igent mondani, amikor nincs meg a vigasztalás pillanata?
Amikor Jézus gyötrelemmel teli imádságával az Atyához fordult, hogy vegye el tőle a bánat kelyhét, volt egy vigasztaló pillanat. Csak Lukács evangélista említi meg: „Megjelent neki az égből egy angyal és megerősítette” (Lk 22,43).
A bánat közepette ott a vigasztalás. A sötétségben ott a fény, a kétségbeesésben a remény, a babiloni zűrzavarban Jeruzsálem halvány képe, a démonok hadseregében pedig feltűnik a vigasztaló angyal. Bármennyire felfoghatatlannak tűnik is a bánat kelyhe, az egyben az öröm kelyhe is. Csak ha felfedezzük ezt a saját életünkben, akkor vállalhatjuk a kehely kiürítését.