2024 böjti gondolatok

2024 BÖJT-IDŐZŐ 47.

Húsvétvasárnap

 

Föltámadt Krisztus,

 

amint tanítványaid közül néhányan,

 

úgy mi is alig vesszük észre jelenlétedet.

 

De a Szentlélek által bennünk laksz, és mindannyiunkhoz így szólsz:

 

"Kövess engem, én megnyitottam számodra az élet útját!"

 

 

 

(Roger testvér)

2024 BÖJT-IDŐZŐ 46.

Nagyszombat

 

Partján mosódik a csend körülöttem

 

Egymásra hullnak árnyak és zajok

 

Akár a víz, a fény is ellenáll ma

 

ahogy sodrával összehajolok

 

 

 

Eltávozó nap

 

utolsó fénye néma robbanásként

 

végighasít egy száradó mezőt

 

A dombon sorban villogó keresztek

 

lelepleznek egy máló temetőt

 

 

 

Itt bent sötét van

 

Barna keretben tejfehér a csend

 

mely a redőnyön áttolt fémlapokra

 

ezüstszélekkel ül s az éleken

 

felgyűl s lecsurran

 

 

 

Mint fordított kúp, csúccsal lefelé

 

egyre mélyül szívemben az űr

 

melyet megtöltesz viaszlassúsággal

 

cseppként gördülve, omlón, egyedül

 

 

(Vasadi Péter: A csend gödrében)

2024 BÖJT-IDŐZŐ 45.

Nagypéntek

 

A spirituális fejlődés útján át kell mennünk – talán szükségszerűen vagy sorsszerűen – olyan fázisokon, amit nevezhetünk bűnnek, függőségnek vagy rossznak. De ami jó esetben alázatossá, figyelmesebbé, irgalmassá tehet minket. Senkinek sem kívánom, hogy megroppanjon az egészsége, de gyakran betegségek, tragédiák, megpróbáltatások idején történnek minőségi változások a bensőnkben, s válunk lelkileg érettebb emberekké.

 

Még nem találkoztam igazán rossz emberrel. Gyengék vagyunk vagy gyávák, figyelmetlenek és érzéketlenek. Nem sikerül jónak lennünk. De nem vagyunk gonoszok.

 

Számomra az a kérdés, hogy miben bízunk, mit táplálunk, mit erősítünk magunkban. A negatív erők elleni küzdelem köt-e le bennünket, vagy a jó felé fordítjuk figyelmünket. Jálics atya mondása szerint nem a sötétség ellen kell küzdenünk, hanem világosságot kell gyújtanunk. Nem a bűnt kell kiirtanunk, hanem a jót, hitet, szeretetet erősítenünk.

(Mustó Péter SJ)

Nagycsütörtök

Testét ellenségei kezébe adja majd, hogy keresztre feszítsék. De ennek a testnek megvannak a természetes védekező képességei. Nem úgy, mint az eucharisztikus test, mely egyszerre a tehetetlenségig odaadott test, a legvégsőkig, minden korlátozás és megszorítás nélkül. Igen, ez az Oltáriszentség: a fenntartás nélkül odaadott test ; de ez még nem határozza meg, hogy elfogadják-e vagy nem. És mégis, csak azért adatott ilyen módon, hogy magunkhoz vegyük ; olyannyira, hogy az Eucharisztia csak ez által az elfogadás által valósul meg a maga teljességében. Az Urat magunkhoz véve, a magunk módján segítjük, hogy a Fiú visszatérjen az Atyához, mert hitünk hozzájárul ahhoz, hogy küldetése tökéletes hatást fejtsen ki. Így az Oltáriszentségben az Úr küldetése egy megkötözött, megbilincselt küldetés. A tehetetlenség küldetése, melyet csakis az emberek jóakarata és hite foghat át és védelmezhet.

 

Sőt azt is mondhatnánk, a megtestesülés volt az a lehetőség, hogy egy küldetés egészen az Atyában teljesedjék be, bár evilágon, de mindig a Megváltás sikerének isteni előre tudásával. Az Oltáriszentség pedig e küldetés szívében helyezkedik el, de ott mint egy önmagában álló küldetést alkot, az emberek hatalmára bízva; hallatlan ajándékot kapnak, de azt várják tőlük, hogy befogadják azt; nemcsak éhségük csillapítására, hanem a hitnek engedelmeskedve. Meddig jut el ez a hit?

 

(Adrienne von Speyr)

2024 BÖJT-IDŐZŐ 43.

A teremtett dolgoktól való megválás megkönnyíti a halálunkat. Ha meghalunk Jézussal, akkor fel is támadunk Jézussal. Ha Krisztussal egyesülve vagyunk, akkor osztozunk az ő sorsában. Krisztusnak a győzelme a halál felett: közös győzelem. Szeretni akarom a halált! Nem félek a haláltól, bár egyszer megengedted, édes Istenem, hogy átérezzem a halálfélelmet. És nem tudom, hogy majd ha elérkezik életemnek ez a legszebb, legnagyobb és legnehezebb órája, vajon nem kell-e szörnyű halálgyötrelmet kiállanom! Már most készülök a halálra! Készülök, hogy mindennap keresek alkalmat önmagamnak a meghalásra. Hogy szívesen fogadjam mindazokat a dolgokat, ítéleteket, rólam való gondolatokat, bírálatokat, melyek megsemmisítők, melyek megalázók! Tudatosan akarom legalább minden rózsafüzér előtt felindítani magamban ezt a gondolatot, hogy most a halálért is imádkozom Szűzanyámhoz! Imádkozni akarok a jó és istenes halál kegyelméért!

 

(Boldog Salkaházi Sára naplójából)

2024 BÖJT-IDŐZŐ 42.

Igen, vágyódom szenvedés után, de mikor megjön, akkor félek tőle. A magam kigondolása szerint szeretnék szenvedni, nem az Úristen akarata szerint. Tehát itt gyökeres változást hozni! Minden szenvedést elfogadni! Legyen az bármilyen: betegség, sikertelenség, ügyetlenség, félreismerés, bűnből, hibából való megvetés, cigaretta utáni vágy (igen ez is!), szeretetlenség mások részéről, nem megfelelő lakás, másokkal együttlakás stb. stb. minden, ami nem jó nekem, ami fáj, hiányzik vagy bosszant: szenvedés lehet, melytől megtisztulok, még közelebb visz Istenhez! Igen még a nem megfelelő munkatárs is! Sára, kezdj el végre élni, komolyan élni és komolyan meghalni. Élni egészen az Úristennek, és meghalni egészen magadnak!

 

(Boldog Salkaházi Sára naplójából)

2024 BÖJT-IDŐZŐ 41.

Ó, ha tudnám egész értékében megérteni, megbecsülni és értékelni a szenvedést. Akkor örömmel fogadnék mindent. Így? - Félek a szenvedéstől és száz meg száz egérutat keresek, hogy megszökhessem előle. Milyen jó az Úristen, hogy mindig és mindig, újra és újra megpróbál. Jézusom, Te tudod, hogy nagy önszeretetemben és kevélységemben én nem akarom a szenvedést, nem keresem, de tudod azt is, hogy mindent meg teszek, hogyha küldöd, akkor készségesen tudjam elfogadni.

 

(Boldog Salkaházi Sára naplójából)

2024 BÖJT-IDŐZŐ 40.

Hogyan vagyok az elviseléssel? Akit nehéz elviselnem, miért nehéz? Vizsgáljam magam: mit tettem, hogy ezen segítsek? Mennyit imádkoztam azért, akit nehéz elviselni? Próbáltam-e közeledni hozzá? Igyekeztem-e lelkemben, szívemben őszintén leküzdeni az ellenszenvet és igyekeztem-e őszintén felindítani a szeretetet? Gondolkoztam-e azon, hogy mi benne a jó, szeretetreméltó: Vagy csak mindig hibát vettem észre és azt ápolgattam magamban? Mai elhatározásom: keresni fogom azokban a jót, akiket nehéz elviselnem ... Mentegetni fogom őket magam előtt! Megpróbálok szeretetet indítani irántuk! Hiába szeretem Krisztust lángolón, égőn, ha jegyesei iránt nem érzek szeretetet, nem ér semmit!

 

Szeretni, mikor szeretnek, mikor tele van a lelkem érzelemmel, -semmi! Szeretni, mikor nehéz, mikor talán a szívemnek panasza van, fáj, mikor ellöknek. Ez, ez kell az Úristennek! S ezt meg fogom próbálni. Meg akarom kezdeni, ha százszor is belebicsaklom, mindaddig, míg sikerülni fog! A szeretet nagyon jó, csak néha nagyon nehéz szeretni. Most is. Az ember válogatós. Édes Jézusom, segíts! Tied legyen minden. Add, hogy egészen, feltétel nélkül tudjak szeretni. Hogy senki se legyen „idegen” nekem.

 

(Boldog Salkaházi Sára naplójából)

2024 BÖJT-IDŐZŐ 39.

Akiket nem tudok érzelmileg szeretni, azokat megpróbálom Krisztusért nagyon szeretni. Sok szeretetet akarok adni magamból. Válogatós vagyok a szeretetben. Ez ellen küzdeni fogok. Amint találkoztam olyannal, akit nehéz elviselni, mosolyogni fogok rá, és egy rövid fohászt mondok érte. - Fogadd szívesen ezt Jézusom, és add, hogy ne feledkezzem meg erről, hanem tegyem is! Érted akarok szeretni mindenkit. Megpróbálok szeretet árasztani kifelé magamból. A szeretet oly csodálatos erő, hogy átformál, átgyúr mindent.

 

(Boldog Salkaházi Sára naplójából)

2024 BÖJT-IDŐZŐ 38.

Mindjobban ráébredek arra, hogy az embernek nincs senkije Krisztuson kívül. - Krisztusom, Te úgy látod lelkemet, ahogy én nem tudom, ugye tudod, hogy egész lélekkel Téged akarlak, Téged kereslek. Először úgy próbáltam, hogy „emberszíveken át Isten felé”, most azt akarom, hogy Krisztus szívén keresztül jussak el az emberekhez.

 

(Boldog Salkaházi Sára naplójából)

2024 BÖJT-IDŐZŐ 37.

Gyermekké lenni! - Nem szabad semmiből nagy problémát, nagy tragédiát csinálni, hanem minden bajjal, nehézséggel egyszerűen, gyermeki módon az Úristenhez menni, Neki megmutatni. Az is olyan csodálatos, hogy mennyire segít az Úr, ha az ember egészen egyszerűen átadja magát neki! Csak az akarat kell az Istennek, hogy akarjam, amit ő akar, a többit mind-mind hozzáadja ajándékba.

 

(Boldog Salkaházi Sára naplójából)

2024 BÖJT-IDŐZŐ 36.

Ma nagyon figyelem magam, hogy milyen vagyok az apró napi eseményekben?!... Ha valami nem tetszik, kétszeres örömmel akarom csinálni, és Krisztusnak adni! Nem igyekezni letagadni, ha rábukkanok a rosszra, hanem üstökön ragadni, - csak az segít! És ilyenkor, egy pillanatra, csak pillanatra, Krisztus elé állni lélekben, és azt mondani: „Látod, ez van bennem, de észrevettem, megfogtam, ki akarom dobni. Segíts Jézus!”

 

(Boldog Salkaházi Sára naplójából)

2024 BÖJT-IDŐZŐ 35.

Lelkünk rejtett zugaiban kicsi isteneket, bálványokat tartunk. A tűz, melyet az Úrtól kaptunk, kell, hogy elégesse ezeket. Mi bennem a pici bálvány-kép? Mikor a fa nedves és ég, épp így, mikor engem éget a tűz: keményebb kézzel nyúl hozzám az Úr: füstölök, nem akarok égni. Egy szociális testvér fáklya. Bevilágítani az utat az embereknek, amelyen az Úristenhez juthatnak.

 

(Boldog Salkaházi Sára naplójából)

2024 BÖJT-IDŐZŐ 34.

Ezentúl igyekszem hálás lenni. Mindennap este felindítani magamban a hálát. Legalább néhány pillanatra egészen Krisztus Szívére hajolok, és egy-két szóval, de egész szívvel hálát adok a napi jókért! - Igyekszem életemet úgy beállítani, hogy az nagy hangon dicsérje Istent! Amint érzem, hogy idegesség, rosszkedv kezd szétterülni, azonnal igyekszem kidobni magamból, és jókedvre fordítani. Énekelni fogok valamit. Naponta többször igyekszem a hálát felindítani.

 

(Boldog Salkaházi Sára naplójából)

2024 BÖJT-IDŐZŐ 33.

1947. november 12.

 

Időpánikban szenvedek. Fáradt vagyok? Nem merem magam Rád bízni, abban a hiszemben, hogy én jobban tudom, mi kell nekem. Ó, 1944 október-december! Hiszen magam kívánom a legmélyebben, hogy ne vond meg tőlem a tudást, és hogy az, amit adtál, még kevés. Még! De a méghez fokozott tisztaság kell. Ezt kell megszerezni. S ha nem megy másként, mint így? Szenvedéssel? Uram! Látod, hogy reszketek - félek - féltem magamat, mert nem bízom benned. Adj, adj erőt, hogy bízzak. Az legyen, amit Te akarsz, és ne az, amit én. A Te kezedet érezzem! (. . .)

 

(Hamvas Béla naplójából)

2024 BÖJT-IDŐZŐ 32.

1945. március 16.

 

A tegnapi nap keserűségek közt telt el. Éjszaka és reggel irtózatos szívfájdalmak közepette sírás és kétségbeesés. Éhen halunk? Kató hősiessége megrázó. Jár. Óráját akarja eladni egy fél zsák lisztért. Én ma a kertet dolgozom. Meleg van, igazi tavasz. Éhes vagyok. Kezdek hozzászokni az éhenhalás gondolatához. Ma éjjel és reggel öngyilkossági roham. Szörnyű. Atyám, édes Jézusom, ma ismét vétket követtem el. Ismét a vétket. Uram, édes Jézusom, óvj meg, védj meg ettől a démontól- az éhenhalástól való félelem démonától! Szent Atyám, Szent Atyám! Köszönöm az erőt és a világosságot, amit adtál, mert ma nem vagyok olyan erőtlen és sötét, mint voltam a napokban. Segíts meg, hogy a Te szellemedben és parancsolatod szerint tudjak élni és halni, és el tudjam viselni azt a sorsot, amit reám mértél. Édes Jézusom, áldd meg drága kis Katómat, áldd meg a szentendreieket. Engedd meg, hogy Kató útja eredménnyel járjon, hogy hősies lelke ne szenvedjen törést. Szeresd őt, Uram, szeresd és add reá áldásodat, kedves szolgádat és leányodat - légy velünk, Uram Jézus, légy velünk. Ámen.

 

(Hamvas Béla naplójából)

2024 BÖJT-IDŐZŐ 31.

1945. március 9.

 

Köszönöm Neked, Uram, köszönöm. Légy velem jóakaratú küzdelmemben, abban, hogy utamat Feléd vegyem és. a Te közeledbe érjek. Érzem, drága Atyám, hogy szellemileg készen vagyok, és a Te segítségeddel sokat ért el ez az ember, akiben lakozom, de jellemben és egzisztenciában végtelenül gyarló maradtam. Ezt nekem tudomásul kellett vennem, mert gyermekkorom óta figyelem, hogy milyen az az út, amit a tökéletesség felé már megtettem és mit kell még megtennem. Számon tartom azt, amit életem eredményének tartottam és tartok. Nem a másik ember fölött való kiválóság ez, hanem a Feléd való közeledés és a Hozzád való viszony tisztázása. Most, életem e nehéz szakaszában, irtózatos szenvedések közepette rákényszerültem egzisztenciám mag-nehézségére: a félelemre. Ezt kell legyőznöm most. Te, aki megmutattad nekem a magot, megadod nekem a sötét Félelem-démon legyőzéséhez való erőt. A Te szented szeretnék lenni, a Te tiszta Fiad és tökéletes gyermeked akarok lenni. Már régen megmutattad nekem, hogy egyetlen fontos van a mi emberi életünkben: hogy Előtted és Neked és Számodra, az örökkévalóságban legyünk valakik. Ez az én kívánságom és egyetlen vágyam most, hogy földi életemben csaknem mindent elvesztettem.

 

(Hamvas Béla naplójából)

2024 BÖJT-IDŐZŐ 30.

1945. március 9.

 

Köszönöm Neked, édes drága jó Atyám, Neked Jézusom, hogy világosságot adtál, és megérttetted velem bűneim és hibáim forrását. Ma reggel feleszméltem arra, hogy sorsomban milyen hatalmas szava volt és van a félelemnek, és arra, hogy mohóságom és áléhségem sem egyéb, mint az éhenhalástól való félelem, és kedélyem is azért nyomott és azért szenvedek, mert félek, és mert nem hiszek Benned és Neked, és nem hiszek a Gondviselő értelmed irányításában. Tudom, hogy ettől a megértéstől még messze út az, hogy a félelmet le tudjam győzni, de ma, bár csak fél nap múlt el, már nem követtem el a mohóság bűnét. Ennél azonban több és nagyobb dolog történt. Bent a lélekben történt a változás. Bent történt az elhatározás és a szembefordulás a félelemmel, és a határozott elszegődés Feléd, drága, szerelmes Uram, édes Jézusom. Nem nehéz elszenvedni a testi kínokat, ha Te segítesz. Segíts meg, édes Jézusom.

 

(Hamvas Béla naplójából)

2024 BÖJT-IDŐZŐ 29.

1945. március 2.

 

Édes drága szeretett jó Atyám, drága Jézusom, köszönöm Neked azt, hogy megóvtál életem nehéz idejében, és lelkem tisztaságára ügyeltél. Kérlek, hogy nagy bűneimtől, a mohóságtól és kapzsiságtól őrizz meg. Adj erőt ahhoz, hogy uralkodni tudjak testi szenvedélyeimen és kívánságaimon, adj erődből, hogy felül tudjak emelkedni azokon a vad és emésztő testi szenvedéseken, amelyek ma itt az embereket kínozzák. Tekints le reám szeretettel, és engedd meg, hogy az igazság és a béke útján járjak. Látod, Uram, szenvedek attól, hogy az alvilági ösztönök elárasztanak, jobban szenvedek, mint a testi éhségtől. Édes Jézusom, adj erőt ahhoz, hogy az alvilági bűnöket le tudjam győzni és ne essek vétekbe és ne távolodjam el Tőled. Óvj meg az idegen vagyon megkívánásától, a gyomor kívánságaitól. Adj elégedettséget, nyugalmat, békét, adj kielégülést Tebenned, adj fölényt és távlatot testi szenvedélyeimtől, és engedd meg, hogy a Te szellemed megóvjon engem a bűntől, és a Te kenyeredből lakjak jól. Édes Jézusom, adj nekem a Te kenyeredből, hogy tiszta legyek előtted, és ne legyek megalázva szennyes bűneimtől és kívánságaimtól. Uram, hallgasd meg kérésemet; a magamé elégtelen, hiábavaló és gyarló. Nyújtsd felém kezedet, hogy megragadhassam és Feléd rohanjak. - Ámen.

 

(Hamvas Béla naplójából)

2024 BÖJT-IDŐZŐ 28.

1945. február 22-23.

 

Állandó lelkiismeret-furdalásban éltem. Olyan depresszióban, amelyhez foghatót nem tudtam el sem képzelni. S ha most azt kérdezem, miért volt lelkiismeret-furdalásom, csak a következőkben tudok válaszolni: sorsom minden fordulatánál, magam akartam megszabni életem menetét. Magam akartam saját gondviselésem lenni. Nem bíztam abban, hogy Ő sorsomat jobban irányítja, mint én. Nem hittem. Bizalmatlan voltam a Gondviselés iránt, s azt gondoltam, hogy a magam kezében biztosabb vagyok, mint az Ő kezében. Ezért hittem, hogy sorsomat magamnak kell irányítanom, s ezért kértem Őt, hogy emeljen át a küszöbökön idő előtt. Az eredmény az lett, hogy mindig nehezebb helyzetbe kerültem. Végül elkövetkezett a csőd. Szokolyáról hazajövet kiderült, hogy ezt sem lett volna szabad kérni és erőszakolni. Jobb lett volna ott maradni? Jobb lett volna a többiekkel Zalaerdődre menekülni? Most ezt már nem tudom. Mindenesetre hagyni kellett volna, hogy a Gondviselés megnyilatkozzon, és nem lett volna szabad azt hinni, hogy jobban tudom, mi legyen a sorsom, mint ő.

 

(Hamvas Béla naplójából)

2024 BÖJT-IDŐZŐ 27.

1945. február 22-23.

 

Isten előtt senki se mondhatja magát jónak. Előtte nincsen érdem. Minden nagy tulajdonságunk az ő ajándéka. S most, amikor napok óta érzem magamban, hogy a szított láng meggyulladt, sajátságos tűzben égek: amikor az ő nevét magamban kiejtem, csaknem önkívületbe esek, mert tudom, ez nem jóság, nem érdem, nem nagy tulajdonság, hanem az Ő ajándéka. Magamban úgy hívom, hogy az Ima tüze. Kigyúlt végre, hosszú esdeklés, kínlódás, és még hosszabb tehetetlenség után. Amikor gondolatom hozzáér, Őt megközelíti, feléje irányul, Őt hívja, feléje néz, tapogatózik, hozzá kiált, kér, hálát ad - mindannyiszor, ahányszor csak sóhajt vagy fohászkodik, édes meleg láng tüze árad szét bennem, szívemből - vagy az Ő szívéből? - nem tudom, mert ilyenkor az én szívem olyan, mintha az Övé lenne. A szeretet tüze. Uram, édes jó Atyám. Édes Jézusom. Sokáig mintha hiába hívtam volna. Mintha elfordult volna tőlem. Talán éppen legnehezebb napjaimban, életem legsötétebb napjaiban. S ezek a napok azért voltak olyan sötétek és nehezek, mert Ő nem hallgatott meg, s kiáltásom nem ért el Hozzá. Aztán egyszerre, mint mikor a füstön a láng hirtelen áttör, kiáltásom elérte Őt. Fordítva? Az ő szava elért engem?

 

(Hamvas Béla naplójából)

2024 BÖJT-IDŐZŐ 26.

1966-ban, az érettségim, majd a Károly Egyetem Bölcsészettudományi Karára történt felvételem évében, az egyház már nem csak középkori történelmi rekvizitumként élt bennem. Reinsberg atyát és a Týn-templombeli fiatalokat jelentette számomra. Lassacskán érett bennem az elhatározás, hogy újabb előrelépést tegyek a hit útján, gyónni és áldozni készültem. Túl sokat nem tudtam a dologról, sok személyes kérdésem és problémám volt, úgy éreztem, hogy változtatnom kell az életemen, meg kell tisztulnom, el kell mélyülnöm. Azt gondoltam, hogy a gyónás lehetne a küszöb, amelyen át az új életembe léphetek, melyre olyannyira vágytam.

 

1967 pünkösdjén Tomášek püspöknél bérmálkoztam a vyšehradi székesegyházban. Nagyon különleges nap volt ez számomra. A bérmálkozás utáni éjszakán telihold volt, felébredtem éjjel, letérdeltem, és imádkozni kezdtem. És akkor megéreztem, hogy eddig csak bolondul azt hittem, hogy tudom, mi az az imádság. Az Istenről és a vallási témákról való elmélkedések és aközött, amikor az ember a szíve legmélyéből megszólítja Istent, hatalmas a különbség. Hasonlóképpen, de csak sok évvel később ismertem fel egy másik nagy különbséget: Isten megszólítása és az Istenben, Isten csendjében való néma megnyugvás közötti különbséget. Akkor éjjel, a bérmálkozásom után csak meglepett mosollyal konstatáltam, hogy ezek a szentségek valóban működnek.

 

(Tomaš Halik cseh szociológus, teológus, katolikus pap önéletrajzi írásából)

2024 BÖJT-IDŐZŐ 25.

Csak jóval később jöttem rá annak a példázatnak az igazságára, hogy a megtérés olyan, mint a napkelte. Amikor megéljük a napfelkeltét, többet tapasztalunk annál, mint hogy a napkorong megjelenik a horizonton – hirtelen mindent másként látunk, mint éjszaka. Hasonlóképpen, amikor Isten belép az életünkbe, ő nemcsak egy nagyságrend, amellyel gazdagabbak lettünk, és amelyet most tudomásul veszünk, hanem hirtelen mindent más megvilágításban látunk, és teljesen más módon tájékozódunk a világban.

 

Azon a szerdai délelőttön elmentem a Týn-templomba és meggyóntam, majd gyalog indultam fel a várba, ahol a Szent Vitus-székesegyházban az ünnepi Szent Vencel-napi misét Tomášek püspök celebrálta, itt áldoztam először. Pontosan emlékszem arra az estére, ahogy a Szent Vencel-kápolnában imádkozom, és hogy teljesen új módon szólított meg Szent Vencel gótikus lovagszobra. „Igen, én is Krisztus katonája akarok lenni” – mondtam abban a pillanatban, hű akarok maradni, akármi is történjék. Ráeszméltem, milyen kevéssé vagyok felkészülve, és hogy egy kicsit olyan vagyok, mint Ábrahám, hogy elindultam az úton, anélkül, hogy tudnám, hova megyek. Ugyanakkor nagyon erős érzés fogott el, hogy az életembe belépett valami, vagyis inkább Valaki, hogy feltárult egy kapu, és hogy átléptem egy új küszöböt.

 

(Tomaš Halik cseh szociológus, teológus, katolikus pap önéletrajzi írásából)

2024 BÖJT-IDŐZŐ 24.

Még valamikor az érettségi előtt az egyik barátommal elkezdtünk orgonakoncertekre járni a Szent Jakab-templomba. A fiatal hallgatóság nagy száma ezeken a koncerteken akkoriban szintén bizonyos – még ha nem is tudatos – szellemi és kulturális ellenállás kifejezése volt. De ugyanakkor benne volt – és bizonyára nem csak az én esetemben – a titok, a szépség, a szellemiség iránti csodálat, amit az akkori „szocialista realizmus” ostoba szürkesége nem tudott biztosítani. Voltak koncertek a mise alatt is, és bár ott a zene dominált, a liturgia – akkoriban nagyon a zsinat előtti szinten volt, néma, latin nyelvű, mélyen a presbitériumba bújva, háttal a híveknek celebrálva – valami nagyon távoli, érthetetlen világ volt, elvégre mindez „egyházi kontextusban” zajlott. Meg akartam érteni, mi folyik a templomban, otthon valahonnan előkotortam egy régi latin nyelvű misekönyvet, és elkezdtem olvasni az istentiszteletek menetéről. De ez még mindig csak kulturális érdeklődés volt részemről, mintsem a személyes hit kifejeződése.

 

Egy osztálytársam hívta fel a figyelmemet ekkoriban, hogy az Óvárosi téren lévő Týn-templomban egy érdekes pap szolgál, akinek izgalmasak és viccesek a prédikációi, hogy még Karel Čapeket is idézett legutóbb. Ez meglepett – hogy idézhet egy katolikus pap Karel Čapeket? Így aztán a Szent Jakab-templomi mise vége előtt elkezdtem átjárni a közeli Týn-templomba a prédikációra. Jiří Reinsberg atya az első pillanattól kezdve szimpatikusnak tűnt. Ha papi gallérban járt volna, és régi filmekbe való „méltóságos úrként” viselkedik, biztos besoroltuk volna abba a kategóriába és „leírtuk” volna. De a lazaságával felkeltette az érdeklődésünket, hogy miben rejlik a papi lét, hogy mi az a „titkos x”, ami ebből a modern, civil ruhába öltözött emberből, akivel sok mindenben hasonlítunk, papot csinál? Merthogy biztosan nem a fekete stóla, a kieresztett hang és a főtartás teszi. Lassacskán – vasárnapról vasárnapra – a templom ajtajánál lévő biztonságos helyemről, oszlopról oszlopra közelebb ültem a szószékhez és az oltárhoz. Ma már mosolygok azon, amikor látom, hogy valaki „csak a prédikációra” ül be a templomunkba, összefont karral áll az ajtóban, és aztán elmegy, de legközelebb már egy kicsivel közelebb jön és tovább marad, aztán megint egy kicsit közelebb, mint én ötven évvel ezelőtt.

 

Emlékszem arra, amikor életemben először letérdeltem a misén. Amikor erről mesélek a fiatal konvertitáknak, nevetnek, mert mindegyikük ismeri ezt az érzést. Amikor egy kezdő hívő először térdel le vagy vet keresztet, iszonyatos bátorságra van szüksége, azt hiszi ugyanis, hogy mindenki őt nézi és mindenki őt figyeli, a valóságban azonban észre sem veszik őket.

 

(Tomaš Halik cseh szociológus, teológus, katolikus pap önéletrajzi írásából)

2024 BÖJT-IDŐZŐ 23.

Egy nyáron az egyik barátommal Dél-Csehországban nyaraltunk, ott kezdtem el olvasni a Bibliát, szépen az elejétől. Ugyanazt a hibát követtem el, mint annyi más konvertita-jelölt. Senki sem mondta el, hogy a Biblia nem „könyv”, hanem inkább „könyvtár”, s ezért, akik nincsenek beavatva a felépítésébe és naivul elkezdik úgy olvasni, mint egy regényt, rendszerint feladják valahol a Leviták könyvének végeláthatatlanul hosszú liturgiai előírásainál. Senki sem mondja el nekik, hogy ha arra a kérdésre keresik a választ, hogy van-e Isten, akkor azt nem a Bibliában kell keresniük, mert, és ez gyakran sokkolja a konvertitákat, a Biblia egyáltalán nem keresi a választ Isten létezésére, és egyáltalán nem is foglalkozik vele.

 

De az Úr, ennek ellenére, minden ilyen első, Biblia után nyúló gesztusunkat megértéssel fogadja. Így aztán a kezdő Szentírás-olvasó, még ha nem is lesz túl bölcs a saját olvasatától, az olvasás során elkezd egy kicsit többet gondolkodni magáról Istenről, és ez a közeledés vezet el az első tapogatózó lépésekhez az imádságok és a szemlélődő élet irányába. Velem is ez történt. Megtudtam, hogy tőlünk nem messze, azon a gyönyörű, de elhagyatott dél-cseh vidéken van egy romos zarándokhely, így aztán egy egész napos zarándoklatot tettem oda. Csak egy cipót vittem magammal, és egész nap gyalogoltam, hogy eljussak ahhoz a romos, bezárt templomhoz a hegy tetején, aztán meg vissza. Útközben akartam eldönteni, vajon hiszek-e Istenben, vagy sem. Ez alatt az út alatt talán tényleg történt velem valami, mintha az intellektuális érdeklődéstől elmozdultam volna a személyes hit felé. Azon a hegytetőn elimádkoztam a Miatyánkot, és arra kértem Istent, hogy adjon világosságot. Azzal az érzéssel tértem vissza, hogy valóban hiszek Istenben.

 

(Tomaš Halik cseh szociológus, teológus, katolikus pap önéletrajzi írásából)

2024 BÖJT-IDŐZŐ 22.

Úgy tizenhét éves koromban elkezdtem komolyan érdeklődni mindenfajta vallás iránt. A kereszténység melletti lehorgonyzásom azonban még sokáig érlelődött. Az élő egyházzal egyáltalán semmi tapasztalatom nem volt. A történelmi tényeket azonban jól ismertem, régóta rajongtam a középkorért és a középkori világ lelkiségéért, de a katolicizmusra sokáig „huszita szemmel” tekintettem, mint valami negatív dologra. Egyelőre egyáltalán nem merült fel bennem, hogy az én országomban létezik katolikus egyház. Igen, az egyház mint olyan számomra inkább az egzotikus középkort jelentette, amely talán valahol él, mint ahogy távoli országokban még fellelhetők a flóra és fauna bizonyos, gyakorlatilag már kihalóban lévő fajai. Talán valamit hallottam arról a rádióban, hogy Rómában elkezdődött valamiféle zsinat, és láttam a televízióban képet XXIII. János temetéséről, de nem keltett visszhangot bennem.

 

Emlékszem, hogy az osztállyal a hegyekben voltunk télen, és este a tanárnő majd megpukkadt nevettében, hogy valaki a síelésre képes A tragikus életérzés című könyvet magával hozni olvasmányul. Másnap délelőtt eltévedtem a sítúra közben, levettem a sílécemet, és egyedül csúszkáltam lefelé a behavazott hegyoldalon. Közben az jutott eszembe, hogy ez a magány, ami abból fakad, hogy képtelen vagyok beilleszkedni a kollektív bulihangulatba, talán az egész életemre jellemző lesz. Ez a felismerés először szorongással töltött el, de aztán szinte azonnal valamiféle boldog tudatba csapott át, hogy ebben a nagy magányban viszont itt van velem Valaki, aki fogja a kezem és sosem hagy el – és én erre a valakire akkor bizonyos értelemben rábíztam az életem. Később, amikor Szent Ágoston Vallomásait olvastam, vagy Thomas Merton Hétlépcsős hegyét, ismét felidéződött bennem ez az első, homályos, ősima-szerű emlékem.

 

(Tomaš Halik cseh szociológus, teológus, katolikus pap önéletrajzi írásából)

2024 BÖJT-IDŐZŐ 21.

A szüleimtől rengeteg szeretetet és gondoskodást kaptam, de elég bölcsek és érettek voltak ahhoz, hogy odafigyeljenek arra is, nehogy túlzottan elkényeztessenek. Felébresztették bennem a megismerés vágyát, amely soha nem szűnt meg lobogni bennem, és megtapasztaltatták velem az otthon biztonságos melegét és ennek szépségét. Soha nem hallottam, hogy a szüleim veszekedtek volna. Valószínűleg ezért is jövök mindig zavarba a durva, faragatlan, bárdolatlan viselkedés hallatán, amire képtelen vagyok reagálni, igazából mindig szégyenkezem az ilyen emberek miatt. A vulgáris és neveletlen viselkedést egész életemben nagyon nehezen viseltem.

 

Édesanyám soha nem járt munkába, sokat segített apámnak, de elsősorban a háztartásnak és a nevelésemnek szentelte magát. A nőiességét, abban a kötelezően emancipált világban, semmiféle férfias vonás nem kezdte ki, elképzelhetetlen számomra, hogy nadrágot öltött volna, dohányzott volna, vagy akár csak egy csúnya szót is kiejtett volna a száján.

 

Édesanyám gyönyörű és nemes asszony volt, jó értelemben vett dáma, ugyanakkor hatalmas empátia és szociális érzékenység szorult belé. Már gyermekként felfigyeltem egy karizmatikus vonására: képes volt teljes szívével hallgatni a másikat, nagy beleérző képességgel rendelkezett, mindenkit tudott lelkesíteni, mindenkit megörvendeztetett, éppen ezért az emberek sokszor a személyes problémáikba is beavatták. Sőt, gyakran állították meg az utcán vagy a villamoson teljesen ismeretlen emberek, akik csak úgy elkezdték neki ecsetelni az élettörténetüket, vagy nagy bánataikat.

 

(Tomaš Halik cseh szociológus, teológus, katolikus pap önéletrajzi írásából)

2024 BÖJT-IDŐZŐ 20.

Két évvel apám halála előtt, 1973-ban, amikor a katonai szolgálatomat töltöttem, váltottunk néhány levelet, amelyben összefoglaltuk kettőnk kapcsolatát. Megköszöntem neki, hogy „ateista volta ellenére” hozzásegített a hithez, és hogy a legjobb „vallásos nevelést” biztosította nekem azáltal, hogy jó apám volt. Amikor kimondom a Miatyánk első sorát, vagy az Atya és a Fiú kapcsolatáról elmélkedem a Szentháromságban, tudom, hogy mit takar az Atya szó. Számomra ez az apámmal való kapcsolatom aranyba foglalt élményét jelenti. „Ezzel többet tettél értem, mintha belém verted volna a katekizmust” – írtam akkor neki.

 

Értékeltem az őszinteséget, amellyel apám fiatalemberként, az 1918-as évben szakított az egyházzal. Ha nem tette volna meg, és csak a társadalmi elvárásnak eleget téve megtartotta volna a hagyományt, és megpróbált volna nekem átadni valamit, amiben saját maga sem hitt, ezt a formális vallásosságot valószínűleg nem tudtam volna elfogadni, vagy elég hamar kifaroltam volna belőle. Az ő őszinte szakítása az egyházzal nyitott utat nekem, hogy őszintén megtaláljam a hitemet és az egyházat fél évszázaddal ezután. Ezt is megírtam neki, azzal a megjegyzéssel, hogy ugyan a hit nagyon személyes dolog, mégis olyan érzésem van, mintha ezt az ajándékot egy kicsit neki is köszönhetném.

 

De emlékszem arra, amikor egyszer, röviddel a halála előtt, apám eljött velem a Szent Ignác-templomba, és amikor elmenőfélben oldalra néztem, először életemben azt láttam, hogy térdel; nem kommentálta a tettét. Együtt hallgattunk róla.

 

(Tomaš Halik cseh szociológus, teológus, katolikus pap önéletrajzi írásából)

2024 BÖJT-IDŐZŐ 19.

Lehetetlen úgy beszélni Istenről, hogy egyszersmind ne hordjunk össze elképesztő mennyiségű sületlenséget. Semmit nem mondhatunk Istenről, csak annyit tehetünk, hogy amikor beszélünk, Ő is ott legyen, velünk legyen. Ha ez a mondat őrültségnek vagy önteltségnek tűnne, helyettesítsük az „Isten” szót a „szeretet”-tel, amely pontosan ugyanazt jelenti, s máris jobban fogjuk érteni: lehetetlen úgy beszélni a szeretetről, hogy egyszersmind ne hordjunk össze elképesztő mennyiségű sületlenséget. Semmit nem mondhatunk a szeretetről, csak annyit tehetünk, hogy amikor beszélünk, szavainkban ott legyen, velünk legyen a szeretet.

 

Legyenek bár bolondok, leprások, megszállottak, vakok, némák, bénák – Krisztus mindenkiért elmegy a végsőkig. Csak kétfajta emberrel szemben türelmetlen és vall kudarcot: az ostobákkal és akik mereven ragaszkodnak a törvényhez. Mindkettőt önelégültség jellemzi. Egyik sem lesz képes soha senkitől meghallani azt az egyszerű kijelentést, hogy a legtökéletesebb értelem forrása – a szeretet. Mind az ostobaság, mind a rendszerbe való belemerevedés megátalkodottság, mindkettő arra tesz kísérletet, hogy hatalmát rákényszerítse a világra. Soha senki nem fog önszántából lemondani valós, de még csak vélt hatalmáról sem.

 

(Christian Bobin naplójából)

2024 BÖJT-IDŐZŐ 18.

Fáradt vagyok, látod. A túlzásba vitt cigarettázás … (…) Pedig csak utánoznom kellene az asztalomon lakó tulipánokat, jótéteményként fogadni a fáradtságot, ráhajolni az élet felfakadásának csupasz pontjára, hogy fényéből oltsam szomjamat. (…) Azt még nem mondtam, hogy a szárazság napjaiban, a legnagyobb szomorúság vagy bánat közepette is mindig érkezik lenge szellő, kiderül az ég, átfut titkon egy zápor, sosem biztos, hogy ez már a vég, a múlt héten egyik nap már tényleg nem vártam semmit, olyan ábrázatom lehetett, mint egy nagy testű bánatos kutyának, akit senki nem visz sétálni, a rádióban hallottam egy verset, amitől elállt a lélegzetem, a szépség mélyebb lélegzet, amely úgy hatol belénk, hogy először is megfojt, szóval a vers fölényesen átsuhant szobám füstös levegőjén, én pedig megértettem, hogy még hátra van minden: írni, szeretni, élni kell, a világ még nem kezdődött el, hát ezt hallottam a rádióban, jó hír, nem igaz?

 

Az örök élet itt zajlik, itt csúfolódik velünk a mindennapi életben. Nem annyira halljuk, mint inkább látjuk jelenlétét. És a siketnémák nyelvén szólal meg: kézmozdulatokban, tekintetek nyíltságában.

 

(Christian Bobin naplójából)

2024 BÖJT-IDŐZŐ 17.

A világ fölött olyanok uralkodnak, akik képtelenek arra, hogy boldogok legyenek. Aki másokat a maga hatalma alá kényszerít, annak először is önmagán kellett erőszakot elkövetnie. A semmi nem a halál sajátja, hanem az ilyen életé. A semmi ott van ezeknek az embereknek a lelkében, akiknek a szomorúsága együtt nő hatalmukkal. A semmi a gyermekkorról, az örömről és a szeretetről valló megfeledkezés. Olyan úr, aki maga is egy nála hatalmasabb úrnak: a becsvágynak, a pénznek, a sértettségnek engedelmeskedik. (…) Az igazi titok ez: még nincsen emberség. Az emberségnek még el kell jönnie. Mélyről, nagyon mélyről indulunk. Olyan mélyen vagyunk, hogy még egy gyermek szemmagasságáig sem érünk fel. Tehát tudjuk, mit kell tennünk: azon dolgozni, hogy élő valósággá tegyük, ami ma még nem az.

 

(Christian Bobin naplójából)

2024 BÖJT-IDŐZŐ 16.

Gondolataink, mint a füst, az ég felé szállnak. Besötétítik az eget. Ma semmit se csináltam, semmire se gondoltam. Az ég eljött és evett a kezemből. Most este van, viszont én nem akarom, hogy úgy teljen el ez a nap, hogy ne adtam volna oda Önöknek a legszebbet belőle. Önök látják a világot. Úgy látják a világot, ahogyan én látom. A világ nem más, mint egy csatatér. Fekete lovasok mindenhol. Kardpengék zajai a lelkek legmélyén. Hát igen, de ennek nincs jelentősége. Egy tavacska mellett mentem el. Békalencsével volt belepve — ennek igen, ennek van jelentősége. Az élet minden gyengédségét lemészároljuk, de azok aztán még bőségesebben térnek vissza hozzánk. A háborúban semmilyen titokzatosság nincs, viszont a madár, amelyet az aljnövényzetben láttam menekülni, elkápráztatott. Egy olyan kis dologról szeretnék beszélni, hogy félek, ha kimondom, akkor megsebzem őt. Vannak olyan pillangók, akikhez, ha egy picit is hozzáérünk, összetörnek, mint az üveg. A madár úgy rohant a fák alatt, ahogy egy szolga surran a palota oszlopai között. Nem keltett semmiféle zajt. Olyan egyszerű aranyba volt öltözve, mint egy költemény. És íme, egy kicsit közelebb lépek ahhoz, amit Önöknek mondani akarok, ehhez a szinte semmihez, amit ma láttam, és ami a halál minden kapuját kinyitotta: van egy élet, amely sohasem áll meg. Lehetetlenség őt megragadni. Elmenekül előlünk, mint ahogy a madár menekül a pillérek között, amelyek a szívünkben vannak. Csak nagyon ritkán növünk fel ehhez az élethez. Az életet ez nem zavarja. Az élet egyetlen pillanatra sem szűnik meg jótéteményeivel elhalmozni bennünket gyilkosokat, akik vagyunk.

 

(Christian Bobin: Az örömember – részlet)

2024 BÖJT-IDŐZŐ 15.

Úgy vagyunk az élettel, mint valamiféle postással, aki minden reggel kopogtat az ajtón. Behívjuk, leültetjük, és megvalljuk neki reményeinket, rábízzuk panaszainkat, később étellel kínáljuk, majd ismét a panaszok litániájával, és kifecsegett reményeinkkel traktáljuk, mígnem este úgy kísérjük ki, és úgy köszönünk el tőle, hogy egy pillanatra sem jutott eszünkbe elolvasni a levelet, amelyet egész idő alatt ott lobogtatott az orrunk előtt.

 

Minden ünnepünk enyhe kétségbeeséssel jár, mintha akaratlanul is minden örömünket egy másik, összehasonlíthatatlanul nagyobb, de elérhetetlen öröm helyett élnénk át. Halálunk napja jelen van minden napunkban, mint sötét áramlat az áttetsző vízben, csakhogy túl nyugtalanok vagyunk meglátni és méltóképpen köszönteni közelgő elmúlásunkat a világ teljes jelenvalóságában.

 

Az életünket egy ajtó előtt vesztegelve töltjük, és nem látjuk meg, hogy tárva-nyitva van, miképpen azt sem, hogy ami mögötte van, már ott van a szemünk előtt.

 

(Christian Bobin: Távolodás – részlet)

2024 BÖJT-IDŐZŐ 14.

Vannak dolgok, amelyek azonnal elmenekülnek, mihelyst az ember várni kezdi őket. Hiába hívjuk őket: bármilyen lágy is a hangunk, csak a mohóságunk hallatszik ki belőle, így a lehető legtávolabbra húzódnak tőlünk, önmagukon belülre, oda, ahol már nem sebezhetjük meg őket. A játszó gyermek több fényt sugároz a játékával, mint a szentek az imáikkal vagy az angyalok az énekeikkel. A játszó gyermek Isten vigasza.

Mindent, amit teszünk, még a leghétköznapibb dolgokat is, sőt főleg a leghétköznapibbakat – ajtót nyitunk, levelet írunk, kezet nyújtunk – a leggondosabban és a legfigyelmesebben kellene tennünk, mintha a világ folyása és a csillagok járása múlna rajtuk, egyébként így is van, a világ folyása és a csillagok járása múlik rajtuk.

(Christian Bobin: Távolodás – részlet)

2024 BÖJT-IDŐZŐ 13.

Dolgok, melyeket enyhe fájdalom kísér: Ha nem találok semmi olvasnivalót. Ha azért lépek ki az otthonomból, hogy aztán vonatra szálljak. Ha a hétfő befurakszik a vasárnap estébe. Ha a luxuscikk-üzletekben dolgozó eladónők tekintetéről lerí, hogy magukat éppoly ritkaságnak tartják, mint a portékáikat.

 

Ma nem vagyok egyedül: Mozart jött el hozzám – mint szerető édesanya -, elringat és felráz, meguzsonnáztat és kimozdít a négy fal közül.

 

Amikor így a nap végén valamit úgy nevezek, „Isten”, arról a részünkről beszélek, amit a leginkább féltünk, arról a mindnyájunk mélyén szunnyadó egyszerűségről, amely mérhetetlenül messze van a „hiszek” vagy „nem hiszek” jellegű semmitmondó kijelentésektől.

 

Sosem tudtam elválasztani magamban valaminek a meglétét a hiányától, vagy megkülönböztetni azt, amit nyertem attól, amit elveszítettem. Hogy ez valami látásmódbeli fogyatékosság-e nálam, vagy épp ellenkezőleg: pengeéles látásból fakad, nem tudom, de a szerelem ugyanúgy zeng fel bennem születésének pillanatában, mint amikor elveszítését gyászolom. Az élmény, amit az élet szül bennem, zenei élmény – hiszen köztudomásúan a zene képes véghezvinni azt a csodát, hogy mihelyt felhangzik, máris semmivé lesz.

 

(Christian Bobin naplójából)

2024 BÖJT-IDŐZŐ 12.

A Griesben végzett meditációs lelkigyakorlataimon minden évben nehezebbé vált a zsámolyon maradnom. Fizikailag. Lecsúsztam róla. A testem nem maradt a zsámolyon, akármit is csináltam. Nevetségesnek tűnhet ez. Érthető módon. De nekem akkor a tehetetlenségem vált nyilvánvalóvá. Megtapasztaltam, ami már kisgyerekkoromban is kétségbe ejtett. Nem vagyok képes megfelelni. Akaratomon kívül. Életem értelme vált kétségessé. Rémület fogott el. Sötétség vett körül. Azt gondoltam, ez a pokol. Életfeladatomban vallottam kudarcot. Nem tudom teljesíteni azt, amiért születtem.

 

A pokolélmény fontos felismeréssel ajándékozott meg. Akkor lett tudatos bennem, hogy mit tartottam életfeladatomnak. Tudattalanul. Hogy a lelkem jelenében legyek. Istenben. Figyelmesen, összeszedetten, szótlanul.

 

Pokolélményem után meditálás helyett két napig az erdőben sétáltam. Ott kaptam meg annak biztonságát, belső tudását, hitét, hogy a lélek vezet. Akkor is, ha nem meditálok. Akkor is, ha nem teljesítem azt, amiről azt hiszem, hogy életfeladatom. A lélek eddig is vezetett, ezután is vezetni fog. Ráhagyatkozhatok. Rábízhatom magam. Azokat is, akik hozzám fordulnak. Bennük is működik a lélek. Őket is a lélek vezeti.

 

Két nap után megpróbáltam újra zsámolyra ülni. Semmi gondot nem okozott.

 

(Mustó Péter SJ)

2024 BÖJT-IDŐZŐ 11.

Gyóntatáskor nem vagyok ítélőbíró. Tanúja vagyok a reménynek, hogy Isten minden rosszból jót tud kihozni. A kiengesztelődés szentsége a bizalom helye. Bizalom, hit, hogy Istenben minden a helyére kerül. Van megoldás. Még a rossznak is lehetnek jó következményei. Ami nekem rossz, az lehet a másiknak jó. S ami másnak rossz, az nekem lehet jó. De az, amitől magamat megvédeném, azt másoknak sem akarom megtenni. Mert összetartozunk.

 

Ha bánom a bűneimet, vagyis ha fáj, hogy valamit rosszul tettem, akkor a felelősségem vált tudatossá bennem. Felismertem, hogy viselkedésemért én vagyok felelős. Tetteim következményeit elszenvedem. A szégyent, bánatot, rossz lelkiismeretet. Felelősségemet Isten se veszi el tőlem. Istenben bízom kicsi korom óta. Ha kételkedtem is jóságában. Hiszen sokszor más történik, mint amit én jónak tartok. De megéltem a poklot is. S általa belső tudást, biztonságot nyertem. Hitet.

 

(Mustó Péter SJ)

2024 BÖJT-IDŐZŐ 10.

A Teremtő nem büntet minket, hanem tanít. De magam is ismerem azt a rossz érzést, amely elfog, ha valamit elmulasztottam vagy nem jól tettem. Lesz még ennek következménye… Mégis babonának tartom azt a vélelmet, hogy büntetésként valami titokzatos erő kárt okozhat nekem. Eszerint nem veszem komolyan Istent? Sosem féltem attól, hogy kárhozatba taszít. Örök jutalomra se várok. Számomra a számonkérő, büntető Isten elképzelhetetlen. Nincs szükségem igazságszolgáltatásra sem. Még kevésbé arra, hogy ítélkezzünk egymás fölött.

 

(Mustó Péter SJ)

2024 BÖJT-IDŐZŐ 9.

Ismerem az önvádat. Az önmarcangolást. Amikor magunk körül forgunk. S az semmi jóra nem vezet. Rossz lelkiismerettel élni megterhelő. A bűnösség érzése helyett a bizalmat ápolom. Másokat is bátorítok, hogy bízzanak. Bízzanak abban, aki olyannak teremtett minket, amilyenek vagyunk. Azt mondom: arra figyelj, akiben megbízhatsz! Ne a bűneidre.

 

A Szentírás ismétlődő állítása, miszerint Isten a jókat megjutalmazza, a rosszakat pedig megbünteti, pedagógiai jellegű. Buzdítás arra, hogy legyünk jók. Nekünk szól, nem Istent jellemzi.

 

(Mustó Péter SJ)

2024 BÖJT-IDŐZŐ 8.

A kétségbeeséstől nem óv meg az értelem. Hitre, belső biztonságra van szükség. Bizalomra abban, hogy vannak erők, amelyek fölött nem rendelkezünk. Magasabb rendű erők, amelyek segítségünkre vannak. Bennünk s körülöttünk. Rájuk hagyatkozhatunk. Egzisztenciális kiszolgáltatottságunkban nem várt válaszokat kaphatunk. Ezek a válaszok olyan megoldást hozhatnak, amelyekre talán nem is számítunk. Ezért a hívő számára hite nagyobb biztonságot jelent, mint ismeretei, tudása. Vagy „technikái”, amelyek fölött ő maga rendelkezik.

 

A hívő keresztény azt a bizalmat, amelyet a magasabb rendű erőkbe helyez, Istenbe vetett bizalomnak nevezi. Van Isten, akivel egzisztenciális döntéseiben számol. Istennél van megoldás. Van megváltás. Aki hisz, az végső soron nem tudja igazolni hitének jogosultságát. Istenérvei kísérletek, hogy megindokolja, megmagyarázza, miért hisz. Hitigazságokat lehet ismerni, kívülről megtanulni. De a hit ismerete nem jelent hitet. A hívő bízik az élet erejében. Elfogadja, hogy léte adott. Nem ő találta ki önmagát. Ráhagyatkozik a létezés teremtő képességére. És személyes, egyedi módon viszonyul sorsához, amelyet nem ő választott magának. A hit azonban ajándék. A hívő kapja a hitét, de beleegyezést igényel részéről.

 

(Mustó Péter SJ)

2024 BÖJT-IDŐZŐ 7.

A hívő ember résztvevőként viszonyul a meggyőződéseihez. Nem megfigyelő. Személyesen, egzisztenciálisan érintett. Saját sorsa a tét. Ha hite megkérdőjeleződik, akkor gyökereiben rendül meg. Élete értelmét veszti. Kétségbeesik.

 

A racionálisan szerzett ismeretek belátást, megértést, felismerést eredményeznek. Függetlenül attól, hogy az egyes ember milyen személyes döntéseket hoz. Hogy szavai megegyeznek-e tetteivel. Hogy életvitele hiteles-e. A hiteles életvitel nem elvont dolgokról szól. Nem tényekről, állításokról, amelyeket bizonyítani vagy tagadni lehet. A hit az egyedi ember életvitelét szólítja meg. Befolyásolja. Egzisztenciális, személyes döntést követel tőle. Aki hisz, az életét teszi kockára. Hajlandó áldozatot hozni. Hitéért meghalni is képes.

 

(Mustó Péter SJ)

2024 BÖJT-IDŐZŐ 6.

A lelkiismeret-furdalás sokszor a saját önképemmel van kapcsolatban, hogy nem vagyok olyan, mint amilyen szeretnék lenni önmagam vagy más előtt, s ez bánt engem. A rossz lelkiismeret önvádolás. Ez azonban nem az igazi bűnbánat. Számomra az igazi bűnbánat ajándék, Istennel kapcsol össze, bizakodást teremt. A rossz lelkiismeret önvádolás. Mégis szükségünk van önvádra, rövid ideig, csak nagyon rövid ideig, csak éppen addig, amíg bűnbánat nem születik. Fáj, mint a tövis a lélekben. Ez az a tövis, amiről Szent Pál beszél. Figyelmeztet, ébren tart, serkent, hogy jobban odafigyeljek, hogy észrevegyem, meglássam mindenkiben, még egy utcagyerekben is Isten gyermekét.

 

Ha ugyanis egy gyerek olyan helyzetbe kerül, hogy az életének a rendszeréhez hozzátartozik a lopás, akkor a megtérés nem ott kezdődik számára, hogy nem lop, hanem ott, hogy keres egy másik utat ahhoz, hogy más körülmények között éljen. Előfordul, hogy az utcagyerek büntetése a lopásért halál, megölik őt. Ellenben az, aki milliárdokat sikkaszt, vagy tékozol el, az szabadon járhat-kelhet, akár a társadalom megbecsült tagjaként is. Az utcagyerekeket borzasztóan nehéz meggyőzni arról, hogy Isten őket is szereti, mert önmagukat elítélik.

 

Egyik alkalommal megkérdeztem tőlük, hogy szerintük jók-e a csicsergő madarak? Valamennyien igennel válaszoltak, de önmagukról egyikük sem állította ugyanezt. Tudták és érezték, jó, hogy a madarak vannak, függetlenül attól, amit tesznek, mert jó, hogy léteznek. Csak éppen önmagukra vonatkoztatva képtelenek ezt kimondani. Olyan mélyen érzik annak a tudatnak a súlyát, hogy saját maguk és egész környezetük rossznak tartja őket. Egy jó családban nevelkedett gyerek nem tartja magát rossznak, védekezik ellene. Az utcagyerek nem képes erre, annyi minden összetört már benne. Nehezen - vagy egyáltalán nem - hiszi el, hogy egy szegény közelebb van Istenhez, mint az, aki őt elítéli. Pedig a nincstelen talán kedvesebb Istennek, mint az, aki jómódban él. Nem a tehetős, hanem a szenvedő, a magatehetetlen Isten váltotta meg a világot a keresztfán. S azok az utcagyerekek, akiknek hiányzik a család és a szeretet, akiket megítélnek, elítélnek és súlyos bűn tudata terhel, csak ők tudhatják igazán, mit jelent a megváltásban reménykedni.

 

(Mustó Péter SJ)

 

2024 BÖJT-IDŐZŐ 5.

Minden komoly keresztény hajlandó rá, hogy néhány kezdeti áldozatot hozzon. A jó kezdet nem nehéz. Nehéz azonban az elkezdett művet tovább folytatni, és kitartani benne éveken keresztül, mindvégig. Túl nagy a hit erőfeszítése, túl súlyos teher nehezedik gyönge szeretetünkre; vagy legalábbis félünk tőle, hogy így lesz.

 

(Thomas Merton, trappista szerzetes)

 

 

2024 BÖJT-IDŐZŐ 4.

Megtérve otthonomba, kipihenem magamat oldalán, mert nincs keserűség a társaságában, nincsen bosszúság a vele való együttlétben, csak vígság és öröm" (Bölcs 8,16). Ma legszívesebben megzenésíteném ezeket a bölcsességről szóló szavakat, ha értenék hozzá! Ötvenedik születésnapomon nem lehetne okom nagyobb hálára, mint hogy remeteségben kelhetek fel reggel! Kutya hideg volt egész éjszaka, biztosan fagypont körül (nincs hőmérőm), és a házban is közel volt a hőmérséklet a nullához, noha a kandallóban még pislákolt némi parázs a hamu alatt. A hidegtől felébredtem, de megigazítottam az ágyneműt, és tovább tudtam aludni.

 

De hát mi más is kereshetnék, mint ezt a csöndet, ezt az egyszerűséget, azt, hogy a Bölcsességgel lakozhatok? Semmi más nem számít. Részem van abban a kegyelemben, hogy megízlelhetek egy kicsit abból, amit igazából mindenki keres, csak éppen nem tudja. Annál fontosabb kötelességem, hogy együttérezzek velük, szeressem őket és imádkozzam értük. Éjszaka, mielőtt elaludtam volna, rájöttem, mi az igazi magány: a kötelek eloldozva, a csónak már nem kötődik a szárazföldhöz, hanem kötelek, korlátok nélkül halad a nyílt tenger felé. Nem a szenvedélyek tengere, hanem a tisztaság és a gondot nem ismerő szeretet tengere felé. Közvetlenül csakis Istent szeretni, önmagában, a mindenséggel együtt (azzal a látszólagos semmivel együtt, ami a mindenség). Mondhatatlan zavarodottságban élnek, akik azt hiszik, hogy Isten elménk valamilyen tárgya, s aki „csakis Istent” szereti, annak minden más tárgyat ki kell zárnia a tudatából, hogy erre az egyre tudjon koncentrálni. Végzetes tévedés. Ezért nem értik oly sokan a személődés és a magány értelmét. De már nincs kedvem vitatkozni velük. Semmit nem kell igazolnom, és semminek nem kell a védelmére kelnem. Csak azt a hatalmas, egyszerű dolgot kell védenem, hogy én már nem számítok, a többi egyértelmű. (A hidegen és a sötéten át idehallatszik az Angelusra hívó harangszó a monostorból.) A lámpa fényének gyönyörű, ragyogó világossága. Ünnep!

 

 

 

(Thomas Merton, trappista szerzetes naplójából – 1965. január 31.)

2024 BÖJT-IDŐZŐ 3.

Soha nem hittem volna, hogy megérem a negyvenötödik születésnapomat. Most mégis itt van. Miért hittem javarészt mindig, hogy fiatalon fogok meghalni? Talán babonaságból – féltem bevallani, hogy szeretnék élni, s attól tartottam, ha elismerem magam előtt, porrá zúzódik a reményem. De most már elég sokat éltem, és függetlenül attól, hogy fontos-e, nem tudok változtatni rajta. Kézzelfogható, megváltoztathatatlan – noha ez csak olyan, mintha álom lenne. Nem számít, ha a hatvanötöt már nem érem meg. Nyugodt lehetek. Örülök az életem ajándékának: nem átkozom a napot, amelyen megszülettem. Éppen ellenkezőleg, ha nem születek meg, nem lehettek volna barátaim, akiket szeretek, és akik szeretnek, nem követtem volna el hibákat, amelyekből tanulhatok, nem láttam volna más országokat. A szenvedéseim jelentéktelenek, és hozzátartoznak az élet hatalmas ajándékához, amelynek, remélem, nem lesz vége egyhamar. Be kell látnom, hogy negyvenöt évesen még mindig elég fiatal vagyok.

 

 

 

(Thomas Merton, trappista szerzetes naplójából – 1960. január 31.)

2024 BÖJT-IDŐZŐ 2.

Nagyon igaz, hogy igen-igen távol vagyok attól a szerzetestől és klerikustól, akinek lennem kellene. Egész életem nem más, mint zavaros összevisszasága azoknak a félig tudatos ürügyeknek, melyekkel magamat a kegyelemtől és kötelességtől elvonom. Mennyi mindent csináltam rosszul! Mennyi lehetőséget szalasztottam el! De ahelyett, hogy belebetegednék a kétségbeesésbe, - Krisztus iránti minden hűtlenségem arra késztet, hogy vakon belevessem magamat irgalmassága karjaiba.

 

(Thomas Merton, trappista szerzetes naplójából – 1949. május 25.)

2024 BÖJT-IDŐZŐ 1.

Istenben kedves barátom, van egy nagyon régi keresztény hagyomány, amely három szintet különböztet meg Isten gyermekének növekedésében, abban a folyamatban, amelynek során egyre érettebbek leszünk a szeretetből fakadó istenkeresésben. Olykor a három útnak hívják őket: a tisztulás útjának, a világosság útjának és az egyesülés útjának.

 

Megfigyeléseim alapján azt mondanám, hogy az emberek életük nagy részét tulajdonképpen ezek között az utak között töltik. Ezen azt értem, hogy olykor két vagy éppen három szakasznál vannak vagy úton járnak egy időben. Mind a három út az istenszeretet folyamatának egy-egy szakasza.

 

Mint minden utazást, ezt is az elején kell kezdenünk. Ez a tisztulás útja. Tudatában vagyunk annak, hogy vonz minket Isten, de talán a világi csábítások, bűnös szokásaink, erkölcsi gyengeségünk vagy egyszerűen a tudatlanságunk miatt hol buzgók, hol lagymatagok vagyunk a szeretetből fakadó keresésben. Csak most kezdjük tanulni, hogyan imádkozzunk, és Istenhez fűződő kapcsolatunk gyakran megtanult imádságokban vagy fohászokban fejeződik ki. Ez még mindig csak a kezdet. Másznunk kell, mielőtt járhatnánk.

 

(William A. Meninger, trappista szerzetes)

Legyetek örvendezők a reménységben, béketűrők a nyomorúságban, állhatatosak az imádságban.